2016. november 13.

The Hills Trilogy

Drága Olvasóim!
Ismét sikerült nagyon durván eltűnnöm, és nagyon úgy látszik, hogy ez az érettségiig sajnos nem is nagyon fog változni. Bár a szalagavatóm után a péntek délutánom felszabadul és így talán picit több időm lesz a blogolásra.
Néhány hírrel szeretném kezdeni így az elején, mielőtt rátérnék a bejegyzés legfőbb okára.
Az első az lenne, hogy a Prisonnal elég lassan haladok sajnos a suli miatt, de még a téli szünet előtt mindenképp szeretnék hozni egy fejezetet! Ahogy én számolom, jelenleg hat rész van még hátra a történetből, plusz egy epilógus. valamint nekem eszembe jutott egy lehetséges különkiadás témája is, amiről majd a történet végéhez közeledve szavazhattok a Prison oldalán, hogy szeretnétek-e, hogy megírjam.
Pontosan a Prison késése miatt az előzetesen idén őszre-télre beharangozott Passion is késni fog. A sorozat második kötetét sajnos nem kezdhetem el az első rész bejezése nélkül, bármennyire is szeretném már írni. Jelenleg tavaszra tervezem a kezdést, de ez is elég képlékeny még, emiatt pedig értelemszerűen csúszik a Phoenix is.
Valamint az Exit is idén őszre volt bejelentve, ha jól emlékszem, ennek a kezdését azonban bizonytalan ideig fel kell függesztenem, mert jelenleg egy blogot is alig tudok vezetni, nemhogy kettőt párhuzamosan. Csak belekeverednék, még nagyobb csúszások lennének, mint mikor anno az I Battle Your Life-ot is vittem a Prison mellett, ez pedig senkinek nem lenne jó. Előreláthatólag a Maps Trilogy befejezése után fogom elkezdeni, de az is lehet, hogy a Phoenix-szel együtt, mert nagyon szeretném már írni ezt a történetet is.
A legfrissebb hírem pedig azoknak, akik Facebookon ismerőseim valószínűleg annyira nem lesz már nagy újdonság, hiszen ott már beharangoztam, de most hivatalosan is szeretném bemutatni nektek a legújabb ötleteimet. A Maps Trilogy és az Exit után fognak valószínűleg megvalósulni, ami így belegondolva elég messze van még, de én most nagyon izgatott vagyok ezzel kapcsolatban és le se lehetne lőni, állandóan ezek a történetek járnak a fejemben és egyre jobban kirajzolódnak a pontos cselekmények is a fejemben. Tehát, ahogyan a címben is láthatjátok, a The Hills Trilogyról lenne szó. Igen, igen, tudom, a mostani blogjaimmal sem állok sehogy, és idióta vagyok, hogy még egy trilógiát tervezek, de a jó (vagy éppen a rossz, kinek mi) oldala a dolognak, hogy még jó sokáig fáraszthatlak így titeket a hülyeségeimmel, és persze még jó sokáig jelen leszek a bloggeren. Az alapvető ötlet a Gossip Girl és a The Royals alapján született meg a fejemben, így ha valaki hasonlóságot vesz észre ezzel a két sorozattal és a trilógiával kapcsolatban, az valószínűleg nem véletlen. Én nagyon fancy-nek képzelem az egészet, de nagyon kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is, úgyhogy írjátok le nekem, kérlek!

U.i.: A történetek leírásai és néhány egyéb információ hamarosan elérhető lesz a Jelen és jövő menüpontban is!


2016. szeptember 20.

100 kérdés TAG + hírek

Szép estét, Drágáim!
Ma este egy TAG bejegyzést hoztam nektek, ami a Paletta című blogról származik. Illetve, ha valakit érdekelne esetleg egy velem készült interjú, az ugyanezen az oldalon elolvashatja a válaszaimat Kim Cox kérdéseire.

Jó olvasást,
Gabby


2016. augusztus 21.

Értékelés: Öngyilkos osztag

Sziasztok Drágáim!
Nagyon sok embertől hallottam már, hogy látta ezt a filmet, úgyhogy megnéztem és is, és most szeretném nektek leírni a véleményemet. Előre szólok, hogy nem túl pozitív egyrészt, másrészt pedig ez a személyes véleményem, nyilván eltérhet másokétól.

2016. augusztus 11.

Blogger Award 2016

Drága Olvasóim!
Rég írtam már ide, és tervezem is, hogy hozok új bejegyzést még a jövő heti nyaralásom előtt, most azonban egy másik dologgal kapcsolatban írok nektek.
2014-ben az I Battle Your Life című történetem, ami életem első blogja, megnyerte a Blogger Awardot, ami talán az eddigi legnagyobb elismerés az egész bloggeres pályafutásom alatt. Tavaly is jelölt volt, de a szavazás idején és külföldön voltam, így nem tudtam írni ezzel kapcsolatban. Idén azonban újra jelölték magát az IBYL-ot is, illetve engem is, és nekem nagyon sokat jelentene, ha esetleg újra egy szép eredményt, vagy akár egy első helyet érnénk el. A legszebb lezárás lenne az I Battle Your Life-nak szerintem, így szeretnélek megkérni titeket, hogy szavazzatok a történetre, ha van időtök. Számomra tényleg nagyon sokat jelentene!

2016. július 9.

BBF (Inside novella)

Sziasztok Drágáim!
Ezúttal egy újabb novellát hoztam nektek az Inside-ból, ami így konkrétan ugyan nem fog szerepelni benne, de minden egyes dolog, ami itt említésre kerül, a történet része lesz. És nem mellesleg, minden szó, minden egyes betű igaz. Sőt, inkább egy vallomás ez, mint egy novella, de remélem, azért tetszeni fog nektek!



   Kedves Chris!
   Ha most ezt megtaláltad valami véletlen folytán, kérlek, ne zárd be az ablakot, hanem olvasd végig, amit írok, mert ebben benne van minden, amit már nem mondhatok el neked.
  Igen, blogolok és ezt eltitkoltam előled. Ez az egyetlen dolog, amit mindenki, még a családom és a legközelebbi barátaim előtt is titkolok. Most őszintén, sosem gondolkoztál, hogy miért tudok én olyan szépen fogalmazni és választékosan beszélni? Tudom, mert sokat olvasok. De az csak a dolog egyik fele - írok is. Tudom, hogy ez meglepett, de olvasd tovább, hátha lesznek még meglepő dolgok.
  Tisztán emlékszem az estére, amikor először találkoztunk és jóban lettünk, aztán másnap már írtál is nekem. Elkezdtünk beszélgetni és az első perctől kezdve jobban megbíztam benned, mint bárki másban. Mindent elmeséltem neked, ami velem történt, ahogy te is nekem. Tudtam a füvezős múltadról, arról, hogy hogyan törték össze a szívedet, egyszerűen mindenről. Ha történt velem valami, téged hívtalak először, ha bent voltam a városban, azonnal írtam, hátha van kedved találkozni. Melletted annyira önmagam voltam, mint még soha senki mellett addig.
  Mikor osztálykirándultam tizedikben, egész éjjel beszéltünk, mert nem éreztem jól magam a többiekkel. Mikor éjjel egyedül jöttem haza, te felhívtál, hogy ne a paranoiamra koncentráljak. És neked felvettem az éjszaka közepén is, mikor hívtál, mert összevesztél valakivel vagy csak részeg voltál.
  A tizenhetedik születésnapomat együtt ünnepeltünk és iszonyatosan jól esett, hogy mellettem voltál. Brian szerelmi vallomásánál is ott voltál, sírhattam miatta a válladon később, és bármit megbeszélhettem veled.
  Aztán jött Vicky... Örültem nektek, mert végre boldognak láttalak. Igazán boldognak. Augusztusra már sokká vált számomra a csaj végtelen faszsága, de te elviselted, szóval áldásom rátok!
  Beszélgettünk, de már semmi sem volt ugyanaz...
  Mindig utólag szereztem tudomást a dolgaidról, már nem nekem mesélted őket. Három hónapig nem is találkoztunk, mert állandóan Vickyztél...
   Amikor találkoztunk végre, annyira boldog voltam, hogy arra szavak nincsenek. Úgy éreztem, végre visszakaptam a legjobb barátomat. Egy órára. Mert az a nő elkezdett hívogatni. Szartál a fejemre konkrétan, és már a sírás szélén álltam, de neked fel sem tűnt. Nem vetted már észre, hogy csak játszom, hogy vidám vagyok, pedig régen még az írásképemen is láttad, ha valami nem volt rendben. A csend már nem otthonos volt köztünk, hanem kínos. Akármit hoztam fel, mindenre csak bólogattál és hümmögtél, vagy egy mondattal lerendeztél, te magad pedig semmiről nem meséltél nekem, csak ha erőszakosan kihúztam belőled pár szót.
  Amikor elköszöntünk, úgy öleltelek meg, hogy tudtam, akkor látlak utoljára. És milyen igazam volt...
  A hazaúton csak bámultam magam elé, üres voltam és végtelenül szomorú.
  Aztán mikor beléptem a bejárati ajtón, már nem csak belül könnyeztem, kívül is sírtam. Szó szerint a padlóra borultam a fürdőben és úgy zokogtam, hogy anyuék bejöttek hozzám, hogy mi a baj. De nem tudtam elmondani, mert egy szó sem jött ki a torkomon. Csak sírtam és sírtam és sírtam... Semmi nem fájt még ennyire az életben, pedig te pontosan tudod, mi mindenen mentem át.
  Akkor elmondtam, hogy kilépek az életedből, mert nem akarom, hogy állandóan miattam veszekedjetek, vagy gondot okozzak neked. Nem a saját érdekeimet néztem, de hogy is nézhettem volna azokat, mikor veled szemben sosem voltam rá képes?! Tiltakoztál, hogy ne tegyem és túl fontos vagyok neked ahhoz, hogy elveszíts. Szó szerint azt mondtad, hogy ha kell, a kapunkba állsz reggelente, de nem hagyod, hogy megszakadjon a kapcsolatunk. Aznap végigbőgtem az éjjelt, pedig nem vagyok egy sírós lány. Másnap egy órával a szokott előtt keltem, hogy kamillával borogathassam a szemeimet, hogy lemenjen a sírás miatti duzzanat, de még így is látszott. Haza kellett jönnöm a suliból, mert minden tizedik percben rám tört a sírás és nem hagyhattam, hogy gyengének lássanak. Életem legszörnyűbb napjai voltak. Olyan érzés volt, mintha kitépték volna a lelkemet, majd utána szépen sorban minden egyes belső szervemet. Nem aludtam, nem ettem, csak feküdtem az ágyamban, néztem a plafont és folytak a könnyeim.
  Aztán a a barátnődnek még volt pofája rám írni és önmagát mártírnak beállítva panaszkodni nekem! Na az már túl ment egy határon. Még most, fél évvel később is elönt a düh, ha csak rá gondolok.
  Beszéltél vele rólam. Kifulladásig üvöltöttél vele, könnyes szemekkel, te, aki mindig higgadt és nyugodt vagy, hogy fogja fel, fontos vagyok neked és én segítettelek át a legnehezebb időszakaidon.
  Akkor kérdezem én, hol voltál te az én legnehezebb évemben? Hol voltál, mikor Brian eljegyzése és a terhes barátnője miatt zokogtam? Hol voltál, mikor kiderült, van egy betegségem, ami hosszútávon cukorbetegséget és meddőséget okozhat? Hol voltál, mikor újra és újra összetörte a szívemet életem szerelme? Vagy hol voltál, mikor öntudatlanra ittam magam, hogy felejthessek csak egy éjszakára? És a vizsgáimnál? Vagy mikor annyira üresnek és céltalannak éreztem magam hónapokig, hogy anyu pszichológushoz akart már küldeni?
  Vickyvel voltál. És basztál rám jó magasról.
   Ennyit arról, hogy nem hagyod, hogy ne legyek az életed része.
  Február ötödikén beszéltünk utoljára, akkor is veszekedtünk, mert neked kurvára nem volt rám időd, és ha én nem kerestelek volna, már rég nem is beszéltünk volna. Akkor újra éjszakákat sírtam át.
  Jött a szülinapod. Április hét. Írtam neked egy hosszú üzenetet, tele az érzéseimmel és a gondolataimra. És annyit írtál vissza öt órával később, hogy "köszönöm:)". Nem is érdekelt, hogy mit írok. Akkor két órán át sírtam a suliban ráadásul, aztán csak bámultam magam elé. Nem ismertem rád. Nem ismertem azt az embert, akivé váltál.
  Letöröltél Snapchatről. Majd Facebookról is.
  Ennél gusztustalanabb dolgot rég éltem át. Egyszerűen nem tudom, kivé váltál... Mert egy ilyen embert én sosem szerettem volna meg ennyire...
  Aztán jött a tizennyolcadik születésnapom június huszonhetedikén. Tudtad fejből, hogy mikor töltöm, ahogy azt is, hogy fontos nekem, mégsem köszöntöttél fel. Ez még jobban fájt, mint az, hogy Brian nem írt vagy nem hívott.
  Két nappal később pedig veled álmodtam, és reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy fel akarlak hívni, mert rohadtul hiányzol. De rájöttem, hogy felesleges lenne, mert nekem nem vennéd fel...
  Tudod, most, mikor ezt a bejegyzést írom, folynak a könnyeim ismét, és csak arra tudok gondolni, hogy azt mondtad nekem, te sosem ríkatnál meg, mégis miattad sírtam a legtöbbet.
  A mai napig hiányzol, de te szarsz rám mindeközben. Ennyit ért hát a legjobb fiú barátom ezek szerint...
  Egy barátot nem csak úgy lehet elveszteni, ahogy az egyik történetemben Skyler elvesztette Adamet. Nem kell a barátnak meghalnia. Én máshogy vesztettelek el téged, de hidd el, ez is ugyanolyan kibaszott fájdalmas!
  Remélem, boldog vagy az új életedben...